Csak hogy a Planának is csináljak egy kis negatív reklámot, megemlítem, hogy pár órája hívott a nővérem, mert az egyes terminál megállójában ellopták a busz csomagtartójába pakolt babacsokijukat. A sofőr nyilván a fejét is katalánul rázta, miszerint nem érti, mi a probléma. Az ügyfélszolgálat ilyen kora reggel maximum csak spanyolul tud mind a Planánál, mind az El-Praton. Végül sikerül keríteni egy nyelvtudóst, aki annyit javasol, hívjuk a rendőrséget - akik csak spanyolul beszélnek a telefonba, nyilván. Hogy mit csinálsz ilyenkor? Fogod a másfél éves gyereked a hónod alatt öt órán át, míg fel nem juttok a gépre. A nemzetközi fogyasztóvédelem azért ad egy kis reményt: talán mire a gyerek már akkora lesz, hogy bele sem férne a babakocsiba, kapsz egy kis kártérítést, de valószínűbb, hogy nem. Ez így járt, engedd el.
Azért teszek egy kört az egyes terminálon, hátha valaki realizálta, hogy ez bizony mégsem az ő babakocsija volt, és otthagyta a reptéren. De nem. Ekkor következik a kérdés: mégis mit kezdesz egy babakocsival a reptéren? Ügyesen megszerezted a busz csomagtartójából, de hogyan tovább? Merészen tologatod a terminálon, bízva abban, hogy a tulaj tovább utazott, oké. De hogy viszed magaddal? Lopsz mellé egy gyereket is, csak hogy felvihesd a fedélzetre a vadi új szerzeményed? Jó persze a gyerek valószínűleg már adott volt a sztorihoz, de akkor is döbbenetes...
Afrikába megyünk! Életemben először hagyom el a kontinenst. Olyan helyre készülök, ami teljesen másnak ígérkezik, mint Európa. Mind kultúrában, mind földrajzilag, vallásilag és higiéniailag is! Kötelező védőoltás nincs előírva. De innen-onnan hall az ember sztorikat, miszerint a kirándulócsoportok fele már az első napon benyel valami fincsi gyomorrontást, ami ketté is vágja az egész utazást. Nos, talán ezek miatt a hírek miatt akadt ki a családom, amikor ősszel közöltem velük, hogy repjegyem van Marákkesbe. Megvolt minden: a klasszikus "eladnak egy tevéért"-tel kezdtük, majd jött az "elrabolnak, feleségül vesznek és nem jöhetsz haza", végül a tífusz és a vérhas. Őszintén az utóbbit tartottuk a legvalószínűbbnek, így én is és Maja is felkészültünk az utazásra. Maja két hete gyomorerősítő tablettát szed - de a biztonság kedvéért megkérdezte, lehet mellette alkoholt fogyasztani. Én magyarosan készültem fel: napi három alkalommal - reggel, délben este - pálinka kúrára leszek fogva. Ez azért elég keményen hangzik, és bizony az is - éhgyomorra kávé helyett feles pálinkával kezdeni a napot elég meredek, de ha egyszer ez az előírás, akkor bizony komolyan kell vennem a javallatokat.
Két és fél órás repülés után érkezünk meg Marákkesbe. A táj felülről teljesen más, mint az itthoni. Homok és kő mindenfelé! A város az Atlasz-hegység lábánál fekszik, melynek havas csúcsai teljesen meglepnek. És ez még csak a kezdet!
A marákkesi reptéri ellenőrzés már nem olyan baráti. Meglepődve látom, hogy fegyveresek állnak mindenhol. Az útlevél ellenőrzés során úgy néz rám az arab férfi a kis üvegbódéból, mintha valami bűnöző lennék - de olyannyira így néz ránk mindenki, hogy már kezdek is hinni nekik. Olvastunk ezt-azt az arab férfiakról és arról, hogyan viselkedjünk mi, európai nők, hogy biztosan minden rendben menjen. Igyekszünk mind a négyen kerülni a férfiak tekintetét, és inkább a padlót nézni, de ha bárki szól hozzánk, automatikusan a szemébe nézünk. Végül inkább már napszemüvegben sétálunk ki az érkező oldalon, hogy megkeressük a sofőrt, aki vár ránk. Kicsit ciki, ott állunk a névtáblákat tartó sofőrök között, a taxisok lelkesen ajánlgatják a fuvart, de a mi sofőrünk nincs sehol. Végül, éppen mielőtt mind a négyen bepánikolnánk, megpillantom az utazásszervező cég logóját az egyik táblán. Innentől már minden sínen van! Mohammed bepakolja a cuccunkat az autóba, és kezdetét veszi a marokkói utazás!