Idefelé sem volt könnyű dolgom. Ilyen ruha, olyan ruha, konyhai felszerelések, hajszárító, ez-az. Fél év alatt ráadásul sikerült beszereznem olyan mennyiségű ruha- és cipőkészletet, ami újabb feladósért kiált.. Bár karácsonykor is vittem már haza egy-két dolgot, és minden látogatóm bőröndjét teletömtem a már nélkülözhető cuccaimmal, most mégis csak a fejemet fogom, és egyelőre elképzelhetetlen, hogy holnap haza tudjak költözni.
Nem vagyok hajlandó itt hagyni semmit. Mindennek olyan érzelmi értéke van, amit megmagyarázni igazán nehéz lenne. Vegyünk például a mackós papucsot, az első beruházásomat, miután rájöttem, hogy bár Spanyolországban szeptemberben is perszelő forróság van, a lábam megfagy a lakásban zokni és meleg papucs nélkül. Így kezdtem kutatni egy nagyobb bolt után, ahogy kényelmesen nézegethetek egyedül és baggathatom az árakat anélkül, hogy a segítőkész eladók a nyakamban lihegnének spanyolul. Ránézek a kedves kis mackós papucsra, és visszaemlékszem az első utamra a Parc Centralba. A Google Maps megmászatta velem az emelkedőt a pálmafák tövében, miközben a túloldalon simán besétálhattam volna, és mozgólépcső vitt volna föl a magasabb szintekre. Emlékszem, hogy eltévedtem a bevásárlóközpontban, de örültem, hogy van ingyen wifi, mert a mobilnetem már a végét járta, mivel az ideiglenes lakásomban az egyetem mellett nem volt még internetem, és rendszeresen a campusra jártam netezni. Még pizsamában is! Hihetetlenül messzinek tűnik mindez most, amikor már rövidítéseket és szökőket is tudok a kis utcákon keresztül a plázáig, ahol már azt is tudom, melyik boltot hol találom. Tényleg az otthonommá vált ez a város.
A pakolás konkrétan egy napot vesz igénybe. A vákuum tasakomhoz nincs porszívóm, így szájjal szipákolom ki az utolsó csepp levegőt is belőle, hogy minél kisebb helyre préseljem össze a ruhámiat. Pihenésképp teszek egy búcsú sétát a városban. Végig hatalmas gombóc van a torkomban, ahogy lesétálok a Ramblám a Mediterrán Balcónig és lenézek a tengerre. A régi városrész kedvenc utcáit is végigjárom. Emlékszem a legkedvesebb pillanatokra, a Santa Teclára, az embertoronyra, az őrült tűzijátékra és az esőre a napernyők alatt. Elsétálok a katedrális előtt, talán ez a kedvenc utcán errefelé. Emlékszem, mikor először jártunk itt Majával, a tengerparti borozgatás miatt lekéstük a Santa Tecla műsorát, a majdnem főbérlőm spanyol operatőr srác pedig képeket küldött a nemrég ott tolongó tömegről. Végigsétálok az utcámon egészen a tengerpartig. Emlékszem, mikor az érkezésem napján megnéztem a lakást, majd rádöbbentem, hogy az utcám vége a tengerre nyílik! Lesétálok a függő folyosón, és lifttel megyek a partra. Hányszor futottam végig ezt a mesebeli partot! Végül felsétálok a Ramblára, és vetek egy utolsó pillantást az anfiteátrumra. Emlékszem, amikor az Erasmust tervezgetve először láttam képeket az ógörög színház maradványairól, és nem mertem elhinni, hogy egyszer az otthonomnak nevezhetem majd ezt a helyet.
A csomagolás egészen estig jár be, amikor is Maja jön át hozzám, hogy megegyük az összes kajám, ami kimaradt. Iszogatunk is kicsit, és a jövőt tervezgetjük. Videókat veszünk föl arról beszélgetve, hogy hol fogunk találkozni legközelebb, és elmeséljük, mi volt a legszebb élményünk az Erasmus alatt. Kétségtelenül egymásért vagyunk a leghálásabbak! Tudjuk, hogy örök barátságra találtunk, amit nem akarunk elveszíteni, és alig várjuk, hogy újra lássuk egymást! Mivel nem tudom behúzni a cipzárt a bőröndömön, vacsora után Maja is ráül a bőröndömre, és együtt küzdjük le az utolsó centiket. Minden készen áll, bepakoltam. Már csak föl kell szállnom hajnal négykor a buszra, ami elvisz Barcelonába, onnan pedig háromnegyed kilenckor indul a gépem Budapestre. És vége.
A hajnali távozásom azért megér egy misét. Alig aludtam, így bár újra könnyekkel teli szemmel hagyom el immár örökre a lakásom, nem tart sokáig az érzelgősködés, ugyanis a pontosan harminckét kilós bőröndömmel és a legalább tizenöt kilós kézipoggyászommal le kell lépcsőznöm egy emeletet. Emellett egy vászon táskában két liter innivaló és néhány szendvics pihen, no meg a szívemnek legkedvesebb boros poharaim, amik egyszerűen nem fértek be sehová a csomagomba, de kizárt volt, hogy hátrahagyjam őket. Nos, azt hiszem a lépcsőház hajnal fél négykor megtanult magyarul káromkodni, mire végre lejutottam a lépcsőn...
A reptéren egyre több magyar szót hallok, ami furcsa. Kezdem fölfogni, hogy hazautazok, de azt nem érzem valósnak, hogy pár nap múlva ne repüljek ide vissza, haza. Az El Praton úgy mozgok, mintha otthon lennék. Őszintén szólva sokkal magabiztosabb vagyok itt, mint a pesti reptéren. Ez elképzelhetetlen volt az első napon, amikor az érkezésem után a buszmegállót sem találtam, és fel-alá rohangáltam a harminc kilós bőröndömmel úgy, hogy kinyírtam a kerekeit, csak hogy éppen le ne éppen a buszom Tarragonába... Az utolsó izgalmak a beszállókapuig kísérnek, ahová bőven túlsúlyos és túlméretezett kézipoggyásszal érkezek, és pluszban úgy fel vagyok aggatva, mint a karácsonyfa. A kabátom alatt dugdosom a kis táskám, ami már sehová nem fért be, és ami még szebb, a kabátom zsebeiben egy-egy hatalmas borospohárral slisszanok át a kapun. Mégis zökkenőmentesen átjutok a kapun, és fölülhetek a repülőre, ami itthonról hazavisz otthonra, Magyarországra. A könnyeim nyeldesve csak arra gondolok, hogy ez nem egy ég veled, hanem egy viszont látásra. Hamarosan visszatérek, nem búcsúzom örökre.
Viszont látásra Tarragona, viszont látásra Spanyolország!