Készülődés hazafelé

Szóval itt vagyok, Tarragonában, ülök az ágyamon, és igyekszem felfogni, hogy már csak négy napom maradt. Minden nap lemegyek a tengerpartra. Magamba szívom a tenger és a napsütés utolsó pillanatát is. Megnézem a naplementét és a napfelkeltét is. Megnézem a piacon hatkor a katalán figurák játékát és ezredszer is meghallgatom a vidám kis zenéjüket. Sétálok a város kedves kis utcáin. Mintha otthon sétálnék.

Mindenhol felmerülnek bennem az emlékek. Emlékszem, amikor először sétáltam ezeken az utcákon. Milyen idegen volt minden. És mindenki. Ha azokra a napokra gondolok, olyan távolinak tűnik a szeptember. Mintha legalább egy éve lett volna! Mintha egy élettel korábban lett volna. Annyi minden változott. Annyira sokat változtam én is.

De ha arra gondolok, hogy négy nap múlva repülőre kell ülnöm, és örökre magam mögött kell hagynom ezt a kedves városkát, amit ma még büszkén hívhatok még az otthonomnak... Mintha csak tegnap érkeztem volna, úgy elrepült az egész.

Bizony hatalmas gombóccal a torkomban bámulom a tengert és a függő folyosót a Mediterrán Balconról. Nem akarok búcsút mondani ennek a világnak. Nem akarok örökre elköszönni. Ha arra gondolok, hogy nem sétálhatok többé a Ramblán, a középső sétányon, bizony a könnyeimet kell nyelnem. Annyi az emlék! Annyi a boldog pillanat. És a nehéz is.

Nagyon sokat tanultam. Nagyon sokat fejlődtem és önállósodtam. Megtanultam, hogyan éljek egyedül. Minden segítség nélkül. Felnőttem. Megtaláltam a célt, amiért dolgozni szeretnék. Megtaláltam a motivációm. És meg fogom csinálni!

Csak néhány napom maradt, de úgy tudok csak elindulni, ha arra gondolok, hogy nem végleg búcsúzom. Vissza jövök majd. Vissza jövünk majd Majával. Mert a barátságunk országokon és éveket át fog tartani, ebben biztos vagyok.