Kiskoromban nagy-nagy álmom volt, hogy eljussak Afrikába. Szerettem volna látni, milyen a sivatag. Nos, ez a nap is eljött!
Fölülünk a kisbuszra, és első reggeli megállóként a Todra-szurdokot célozzuk meg. A szurdokban sétálva annyira hideg van, hogy remegve keressük a napfényt, de a hely csodás!
A szurdokból továbbindulunk keletre. A hegyekben kanyargunk, továbbra is pálmaültetvények szegélyezik az utat. Megállunk egy napos teraszon, ahonnan igazi pálmaerdőre nyílik a kilátás, a háttérben pedig egy homokszínű kőváros húzódik a hegy lábánál. Fölmelegszünk kicsit, majd indulunk is tovább, irány a sivatag.
A hegyeket elhagyva a táj egyre kietlenebb, egyre kopárabb. Megérkezünk a kősivatagba. Az országút a semmi közepén hasít, jobbról-balról nincsenek már pálmák, megszűntek a városok. Csak alacsony bokron vannak - tele szeméttel, míg a szem ellát. Végül megállunk három ház előtt, a semmi közepén: ezek az utolsó boltok, mielőtt elérjük a sivatagot! Moha kelet felé mutat, ahol hegyeket látunk - az már Algéria!
Bemegyünk a boltba, ahol helyi tradicionális ruhákat próbálhatunk fel, válogathatunk a csodaszép kasmír sálak közül, és hennát is csináltathatunk. A mosolygós arab lány egy perc alatt fölskicceli a kezemre a mintát és a nevem, arab betűkkel.
Tovább indulunk, majd nemsoká letérünk a főútról, egyenesen a vöröslő Szahara felé! Megáll a kisbusz, kiszállunk, és szó szerint a lábunk előtt kezdődik a sivatag! A homok olyan sötét narancssárga, amilyet még sosem láttam! Már várnak ránk a tevék - a helyiek segítenek fölkötni a kendőnket, aztán fölülünk, és már indul is a menet! A felállás nagyon meglep, konkrétan az életemért kapaszkodom, és ez lefelé még rosszabb! A kettő között viszont nagyon élvezem! Arra számítottam, hogy hasonló lesz a lovagláshoz, de teljesen más - a teve nagyon magas és olyan nagy mozgása van, amihez képest a legjobb díjlovak is elbújhatnak.
A tevém néha gondol egyet, és kicsit elsodródik a menettől - ilyenkor reflexből zárok rá lábszárral, mint ahogy lovaglásnál tenném, de a teve nagyban tesz rám. Leereszkedünk egy lejtőn - ekkor kifejezetten olyan érzésem van, mintha a teve le szeretne tenni magáról -, majd megmászunk egy újabb homokhegyet. Az arcomon folyamatosan hatalmas mosoly húzódik, egyszerűen nem tudom abbahagyni, annyira élvezem! Közbe John, Maja tevéje boldogan csócsálja az egyetlen farmerem, amit magammal hoztam Marokkóba.
Megállunk egy pihenőre. Talán akkor lepődöm meg a legjobban, amikor a tevés srác előkapja a telefonját, és elkezd Spotifyról Eminemet hallgatni, miközben egy snowboarddal lecsúszik a legnagyobb dűnéről. Mi is lecsúszunk, és közben eszembe jut, hogy ha nem itt lennék, akkor éppen most Franciaországban síelnék a SnowAttacken. Hát, bár a sítábort kihagytam, a csúszásról nem kell lemondanom, csak nem a Francia Alpokban síelek a havon, mínusz tizenöt fokban, hanem a Szaharában snowboardozok a homokon, harminc fokban.
Megvárjuk a naplementét is. Életem egyik legszebb naplementéje ez. Csak ülünk csendben az aranyló homokon a tevék mellett, és nézzük, ahogy a hatalmas vörös korong lecsúszik az égen, majd eltűnik a homoktenger mögött. Némán úszok a narancsvörös színek kavalkádjában, és végtelenül hálás vagyok, amiért itt lehetek, itt ülhetek a Szaharában és nézhetem a naplementét. Egy valóra vált álom.
Ahogy eltűnik a nap, egy szempillantás alatt eltűnik vele a meleg is. A homok és a levegő seperc alatt lehűl, mi pedig már indulunk is a tábor felé. John, Maja tevéje eddigre jókedvűen leborította a kabátom az én tevémről, és kedvesen megcsócsálta az ujját... Most komolyan, miért mindig csak egyedül velem történik ilyesmi?
Megérkezünk a táborba - ekkorra már teljesen besötétedik - csak a gyönyörű lápmások által megvilágított szőnyegeket és a sátrak falát látjuk. Megvacsorázunk egy belülről nagyon színes sátorban - marokkói leves a menü mindenféle zöldséggel és csirkével. Vacsora után kezdetét veszi a parti! Megtanulunk berber dobon játszani, majd átköltözünk a parti sátorba, és igazi spanyol-arab diszkót csapunk vízipipával és magyar pálinkával.
Később néhányan kisétálunk a táborból, hogy megnézzük a csillagokat. Olyan csillagsátor borul ránk a sivatag közepén, amilyen álmodni sem mertem! Millió csillag ragyog fölöttünk mindenfelé, sőt, hulló csillagok is látok. De ugyan mit is kívánhatnék, mikor sorra váltom valóra az álmaimat!
Az éjszakát simán átvészelem, holott mínusz fok van, és sátorban alszunk, egy matracon, a földön. De van négy takarónk, ami olyan nehéz, hogy alattuk mozdulni sem bírok! Maja ellenben nagyon nehezen viselte a hideget, még másnap délben is arról beszél, hogy az éjszaka közepén majdnem sírt, annyira fázott. Azt azért nem vitatom, hogy reggel nagyon kellemetlen volt átöltözni, tényleg csontig hasított a hideg, míg villámgyorsan ruhát cseréltünk. Minden esetre hatalmas kaland volt ez a táborosdi, mindössze négy kilométerre Algériától.