A tegnapi kajakozás után ma az Erasmus csoporttal az Aegee szervezésével húsz kilométeres tengerparti túrára megyünk. Bikini, sportcipő föl, úszásra és gyaloglásra felkészülni! Hátizsákom nincs, így a kajakozáson kapott tornazsákba pakolok be. Bedobok egy törölközőt, egy liter vizet, egy szendvicset és két sört. A szendvics csak a túlélést szolgálja. A boltban ugyanis arany áron mérik a kenyeret és a zsömlét. Tegnap a kajakozásra sikerült vennem egy négyes kiszerelésű zsömlét, ami egészen elfogadható árú volt - két euró alatt -, de az íze nagyon furcsa. A spanyoloknak elfelejtettek szólni, hogy legalább a zsömle legyen már sós, por favor...
Már egészen sok barátom van, akiket ezeken az Erasmus túrákon ismertem meg. A múltheti túrán, amikor a római vízvezetékhez mentünk, bekerültem a menők közé, mert véletlenül elfelejtettem vizet tenni a táskámba, és csak sör volt nálam. Én annyira nem örültem neki, hogy két óra túrázás közben szomjazhatok, de a többiek szerint nagyon laza vagyok. A lényeg, hogy könnyebben megy a barátkozás, mint gondoltam.
A part nagyon változatos, és mindenhol gyönyörű! Az idő fantasztikus, körülbelül harminc fok van, és gyönyörűen süt a nap - mint mindig. El sem akarom hinni, hogy október van! Két parton is megállunk úszni. A víz ma nagyon meleg és nyugodt, alig vannak hullámok, ami itt nagyon ritka. Az egyik kis öbölben tíz-húsz centis, világos kék, fekete-fehér csíkos alak úszkálnak a lábamnál. Egyáltalán nem félnek az embertől. A víz kristálytiszta. Beúszunk a bójáig, már rég nem ér le a lábunk, de itt is tökéletesen tisztán látni a tenger fenekét és az alattunk kanyargó halakat. Mint a mesében.
A túra során két nudista strandot is keresztezünk. Igyekszem felnőttes komolysággal megérteni ezt a kultúrát, de Majával végig bazsalyogjuk az egészet... A városi tengerparton is megszokott, hogy a nők bikini felső nélkül napoznak és fürdenek. Onnan már csak egy lépés a nudi. Tőlünk azért rendesen távol áll ez a dolog, de úgy néz ki, hogy a spanyoloknál nagyon népszerű a pucérkodás.
Egészen Tamaritig sétálunk, ahol lélegzetelállító naplementében sétálhatunk a parton. Megnézzük a világító tornyot is, majd kicsit késve indulunk el a vonathoz. Tíz percünk van vonatindulásig, és az állomás egy kilométerre van tőlünk. Úgy tűnik, csupán néhányan pánikolunk ezen, de már meg sem lepődök. A déliek nem hajlandóak felizgatni magukat ilyen apróságok miatt, minthogy nagy valószínűséggel lekéssük a vonatot, és talán itt ragadunk. Ugyan, mi ebben az aggasztó? Majd reggel jön a következő vonat.
Este nyolc ötvenkor szállunk le a vonatról. Ekkor következik Noémi futása. Ugyanis holnap érkeznek a szüleim, és értük kell mennem Barcelonába a reptérre. A buszra viszont csak úgy fognak felengedni, ha kinyomtatva nálam van a jegy, amiről hét közben természetesen sikerült elfeledkeznek. Az egyetlen nyitva lévő nyomtató fél órával a túra kezdete után nyitott, és tíz perc múlva zár. Alig több, mint egy kilométerre van az üzlet az állomástól. Természetesen a táv több, mint fele kemény emelkedő és lépcső. Végül megszerzem a kinyomtatott jegyet, és a helyére kerül a lelki békém. Már csak be kell pakolnom az összes cuccom a holnapi költözéshez, valamint főznöm kell egy laza ebédet holnapra a szüleimnek. Fél tízre esek haza, de tengernyi időm marad a reggel hatos indulásig a reptérre...