Annak ellenére, hogy már nem volt saját szobám sem, és a lakótársaim nyelvpörgetésétől a falra tudtam volna mászni, kicsit kezdtem az otthonomnak éreztem a lakást. Megismertem a környéket, simán hazataláltam bárhonnan. Papucsban és pizsamában jártam le az egyetemre internetezni, ismertem a környék összes boltját, nyitva tartással együtt. Tudtam, hogy merre kell induljak, ha egy lightos kocogásra vágyok, és merre, ha ki akarom futni a lelkem. Gondolkodás nélkül tudtam, hol keressem a konyhában a dolgokat, melyik ételt miben tudok elkészíteni. És tudtam, mit hol találok a cuccaim közül a szobában. Na ennek vége.
A - most már - ex-szobatársam megint nagyon kedvesen felajánlotta, hogy segít a költözésben, ugyanis a város központjában fogok lakni, ami bő fél óra sétára van innen, szó szerint hegyen-völgyön át. Esélyem sem lenne átrángatni a városon a bőröndöm és a további nyolcvan táskám. A busz sem jó ötlet, egyszerűen mozdulni sem tudnék ennyi cuccal. Mellesleg fogalmam sincs, hogy lett ennyi cuccom! Hogy fogok innen hazaköltözni januárban, ennyi cuccal?
Szóval előáll a Mini Cooper, ami mindig is az egyik szerelmem volt. A csomagtartója sokkal tágasabb, mint látszik, mert gond nélkül nyeli el a millió táskám. Egyedül a bőröndöm nem fér bele, így az a hátsó ülésre kerül. Csupán be kell tuszkolni az első ülés mögé valahogy - velem és anyukámmal együtt. Apukám megnyerte az anyós ülést, de azért ő is kap az ölébe egy nagyobb táskát. Igen-igen, merthogy megérkeztek a szüleim látogatóba!!!
Tehát ölemben a harminckilós bőröndóriással megérkezünk az új és végleges lakásomhoz. A szoba háromszor akkora, mint az előző szobám. És vele együtt az ágyam is! Itt aztán lehet gurulni, keresztbe fordulni, mint otthon, és végre nem arra fogok ébredni, hogy térddel nekifordulok a falnak, vagy hogy a fél testtel már zuhanyok a semmibe a másik oldalon. Egyébként a lakás nagyon fura. Egyetlen ablakunk van a külvilágra, az pedig a nappaliban van, de jár vele egy szuper kis erkély is. A folyosóra már semmiféle természetes fény nem jut be, ahogy a szobákba és a konyhába sem. Azért van egy ablakom, ami a társasház közepére nyílik. Ha kidugom a fejem az ablakon és fölnézek, egy háromszor három méteres, négy emelet magas lyukon keresztül látom az eget, ami mintegy meteorológiai megfigyelő központként működik számomra. Persze erősen be lehet nézni, ha csak pont fölöttem van felhő, de ez van. Azért két naponta lesz szerencsém összesepregetni egy egész galambnyi tollat ezen a kis "udvaromon", mert ez nagyon szupi hely a galamboknak a bandázásra.
Nos, itt állok újra egy szobában, ami az enyém, de egyelőre csak egy hotelszoba a számomra. Ideje otthont varázsolni belőle!