Először is kezdjük ott, hogy nagyon szeretnék már a saját albérletembe költözni. Megérkeztek a lakótársaim az átmeneti lakásomba, és először örültem is.. Körülbelül két óráig. Szuper jó lesz, együtt vacsorázunk, és megismerjük egymást. Veszek is egy üveg bort a vacsihoz - végre van bornyitónk is! És van wifi.. Három hét elszigeteltség és egyetemen internetkoldulás után komolyan mondom, hogy a bőség zavara öntött el. A város minden nyilvános hálózatát ismerem, sőt, egy szempillantás alatt kalkulálom a város bármely pontjáról a legközelebbi nyílt wifit. Nem merem elhinni, hogy lelkiismeret-furdalás és pánik nélkül nyithatom meg az Instagramot.
No de vissza az első közös lakótársas vacsorához. A szobatársam - mert most már az is van, szobakolduló vagyok ugyanis - nagyon kedves lány, félig spanyol, félig ír. Perfect beszél angolul, ami szuper. A másik lakótársunk annyira nem hasít angolból, de nagyjából - kézzel-lábbal kiegészítve - megértjük egymást. Hármasban ülünk kint a teraszon, és próbálunk beszélgetni. Ha elakadunk, a szobatársam fordít. Vagy a Google. A lényeg, hogy nagyon szuperül telik az este, és azon gondolkodom, hogy talán jobb is lesz velük együtt, mint vártam, és jobban fogom érezni magam, mint amikor egyedül voltam a lakásban. Ugyanis be kell vallanom, hogy kétes érzelmekkel vártam a többieket.. Kétkedésem azonban nem volt alaptalan, ugyanis megérkezik Miss Si Si Si Porfavor, aki ugyan tud Si, angolul, de Porfavor, nem hajlandó egy szót sem szólni, ha nem kettesben vagyunk. Tehát az este átvált spanyol nyelvpörgetésbe. Eleinte annyira nem bánom, sőt próbálok elkapni szavakat, hallgatom a nyelvet, és néha megértem, mi lehet a téma. Erősen koncentrálok, hogy elcsípjem, ha angolra váltanak - az akcentusuk miatt néha nehéz észrevenni a váltást - de nem nagyon van mire várni. Egy óra múlva úgy döntök, hogy inkább lehúzom a maradék boromat, minthogy tovább hallgassam őket. Kedvesen megjegyzem, hogy azért lépek le, mert semmit nem értek, de a válasz annyi, hogy "jaj bocsika, spanyolul beszéltünk". Hát Si Si Si, észrevettem.
Másnap teljesen pozitívan állok a dologhoz, mosolyogva köszönök mindenkinek katalánunk, Bon dia! Délben a szobatársam nagyon aranyosan meg is hív ebédre, zöldséges tésztát főz mindenkinek. Áthívtak egy srácot, de ő is tud angolul, beszélünk is pár szót. Aztán leülünk ebédelni, próbálkozom néhány mondattal nyelvet váltani, de nem hajlandóak. Egész ebéd alatt senki nem szól angolul egy szót sem, csak spanyolul vagy katalánul beszélgetnek. Konkrétan úgy érzem magam, mint egy váza. Egy magyar váza. Herendi, vagy Hollóházi, esetleg Zsolnay. Azon gondolkodom, hogy ezt el is mondom nekik - természetesen magyarul. Mert ha ők nem hajlandóak kilépni a kényelemből, és kicsit erőltetni magukat, hogy én is megértsem, amit beszélnek, akkor én ugyan miért tenném?
Ezen kívül már csak hab a tortán, hogy az egész lakás úgy néz ki egy nap alatt, mint ahol bomba robbant. A konyhában annyi hely nincs, hogy letegyek egy tányért. Ha főzni szeretnék, laza alkarral söpröm félre a random otthagyott dolgokat. A konyhaasztalon van például egy bontatlan vécépumpa. De szavam nem lehet, mert bontatlan. Arra is gondoltam már, hogy talán spanyolul vagy katalánul nincs kifejezés a mosogatásra, mert nyilvánvalóan senki nem ismeri ezt a fogalmat rajtam kívül.
Folyamatosan biztatom magam, hogy csak egy hetet kell kibírnom, de csütörtök éjszaka már ez sem vigasztal - mikor is hajnali fél négykor esik be a szobatársam az ágyba - némi flipperezés után -, mellé pedig már zuhanás közben ordítva horkolva a másik lakótársunk. Egy harmadik kolléga nyitott ajtónál kínálja telibe a mosdót, miközben a mi szobánk ajtaja is nyitva felejtődött valahogyan. Eddig eljutottam oda, hogy felálljon a szőr a hátamon a spanyol karattyolástól, de most kiderült, hogy van sokkal rosszabb - részeg spanyol ordibálva karattyolás. No ez volt az, amit ötkor már tényleg magyar ordibálás követet...