Az is az Erasmussal jár, hogy bár eljössz otthonról, az otthoni gondok a szívedben maradnak. Nem hagyhatsz mindent magad mögött, és ez így van jól. Viszont piszkosul nehéz.
Már meséltem Monáról. Beszéltem a körülményekről, amik között otthon kellett hagynom, amikor eljöttem Spanyolországba. Említettem, hogy gyakorlatilag négy hónapja hullámvasúton ülünk, ami fel-le száguld velünk, de valahogy mégis a mélybe tartunk.
Akár minden posztom szólhatna róla, hiszen minden gondolatom körülötte forog. Talán pont emiatt tévedek el annyiszor a kimondhatatlan nevű utcákon, hiszen sétálás közben azon gondolkodom, hogy van éppen. Miatta hagytam el a repülőtéren a személyi igazolványom, és tegnap is rajta járt az eszem, amikor csak simán otthagytam a mosdóban a hivatalos papírt, miszerint felvételt nyertem a SMiLE programba. Ugyanis pontosan az interjúm alatt azon izgultam, hogy milyen eredményt fogunk kapni Mona lábáról - pont akkor vizsgálta a doki. A kihagyott órám sem érdekelt igazán, mert helyette videotelefonálhattam a barátnőmmel, aki éppen akkor látogatta meg, és pár percig nézhettem, ahogy legel.
A helyzet rossz. Nagyon. Egy napban sem lehetünk biztosak. Az eredményei jók, mégis fekszik. De ha felkel, hatalmas lendülettel esik neki a kajának, ki sem lehet húzni a fejét a vödörből. Érdeklődő, egészen jó kedvű. Mégis fekszik és alig lép rá most már a másik lábára. Hol van az a határ, amikor úgy kell döntenünk, hogy nem szenvedhet tovább? Hol van az a pont, amikor le kell mondanom az önző ragaszkodásomról, és el kell engednem? Biztosan nincs jól, mégis önmaga, nem búsul. Javul, de mégsem. Ilyenkor mégis mi van?
Nem telik el úgy nap, hogy ne kérdőjelezzem meg, hogy jó helyen vagyok-e. Mellette kellene lennem. Nincs óra, hogy ne érezném úgy, hogy cserben hagyom őt. Nincs perc, hogy ne ő járna a fejemben. Éjjel is. Minden este róla álmodok, és könnyek között ébredek föl az éjszaka közepén. Sírok, majd a plafont bámulva megpróbálok hinni és visszaaludni. Bármilyen hírt kapok róla bármikor, mindig sírva fogadom. Néha örömből, többször fájdalomból. Sírtam a repülőn, a reptéren, a buszon, az utcán - már azt sem tudom hányszor -, az egyetemen, a plázában, és nyilván "itthon" is. Tudom, hogy a hit a legfontosabb, és minden erőmmel hiszem, hogy jobb lesz. De a hullámvasút továbbra is lefelé tart.
Olyannyira, hogy lassacskán minden nap ott lebeg a fejünk fölött, hogy ez lesz az utolsó nap. A legnehezebb, hogy minderről nekünk kell döntenünk. Tegnap a kritikus vizsgálat jó jeleket mutatott. Délután úgy döntöttünk, adunk neki egy hetet, hogy javuljon, de nem szenvedhet tovább. Szilárdan hittem benne, hogy jobb lesz. Ma újra ott tartottunk, hogy már pénteken kimondjuk, hogy vége. De az orvos azt mondta, lát még némi reményt, amiért megéri várni. Ne napokban húzzunk határt, hanem tünetekben. Talán ez a legokosabb, amit tehetünk.
A szívem mélyén önző vagyok és minden áron küzdenék, ragaszkodnék hozzá. De ezerszer jobban szeretem annál, minthogy reménytelenül hagyjam szenvedni. Ebben mind egyetértünk. Mondani könnyű, megtenni ezerszer nehezebb. Amikor ott van a tudat, hogy ennyi, vége van... Egyszerűen nem számít hol vagyok, minden összedől.
Öt éve a világom közepe. Azt mondják, amíg nem szerettél állatot, a lelked egy része alszik. El sem tudom mondani, mit jelent az, amikor ez az állat viszont szeret téged, mindennél jobban. Követ, bármerre mész, mert veled akar lenni, mindenféle kötél vagy kényszer nélkül. Minden szavadra hallgat, bármit megtesz a kedvedért, olyan dolgokat is, amire előtted nem lehetett rávenni. Minden alkalommal boldog nyerítéssel fogad, amikor meglát - legyen az akár két perc elválás, amíg elsétálsz a nyergesbe a cuccokkal. Ha vakargatod a hátát, ő is vakargatja a vállad - vagy éppen ahol elér. A legszebb órák azok, amikor átvágtáztok a végtelen tájon a naplementében, csak ti ketten, és kilométerekre sehol senki. Túl festőien hangzik, de ez volt a valóság. Ez volt az életünk. Végül pedig a legcsodálatosabb érzés, amikor nyereg és kantár nélkül eggyé válik minden gondolatotok, és teljesen szabadon vágtáztok a legelőn. Mintha valósággal értené, hogy mire gondolok... A világ legvarázslatosabb érzése. És mindent elveszíthetünk.
Azt hiszem, életemben most érzem a legerősebben, hogy nem bírom tovább. Voltak már nehéz időszakok, volt részem gyászban is. De mindig volt, aki mellettem álljon, támogasson, és erőt merítettünk egymásból. Most egyedül vagyok. Egyetlen barátom sincs itt. Senki. Egyedül vagyok a bűntudattal, a folyamatos aggodalmammal, félelemmel és fájdalommal. Ez is az Erasmus része - egyedül vagy, bármi történik. Két napja le is betegedtem, egyszerűen túl nehéz ez az egész lelkileg. Kétségbe vagyok esve, és úgy érzem, nincs elég erőm ehhez egyedül. Egy hajszál választ el tőle, hogy bepakoljam a cuccaim és hazaköltözzek. De ehelyett azt hiszem összeszorítom a fogam, és minden maradék erőmmel hiszem, hogy elég erőt meríthetünk egymásból Monával a folytatáshoz.
