Beindult az egyetem és vele együtt az erasmusos programok is. Büszkén mondhatom, hogy végre van egy barátnőm!
Maja a csoporttársam - már amennyire lehet így nevezni, mivel mindketten mindenféle szakokról vettünk fel órákat. Lengyelországból jött. Nos, amikor először találkoztunk, rögtön gondoltam, hogy ő is Erasmus hallgató, és valahonnan északról származhat, ugyanis öt perccel órakezdés előtt érkezett a tanteremhez. Csak mi ketten álldogáltunk ott, a spanyol diákok - és tanárok - sosem érkeznek ilyen korán. Egyből megtaláltuk a közös hangot, szuper téma volt a magányosság, szocializálatlanság és a spanyol analfabétaságunk. Később kiderült, hogy nagyon sok közös van bennünk. Ugyanazt a fajta bort szeretjük - ugyanolyan mennyiségben -, mindketten imádunk utazni, és együtt tervezzük bejárni Spanyolországot.
A hétvégén két Erasmus rendezvényen is részt vettünk együtt. Elhatároztuk, hogy szuper barátságosak leszünk, és megpróbálunk kevésbé északinak tűnni. A déli emberek ugyanis teljesen más mentalitásúak, mint mi. Azt hiszem, mondhatjuk, hogy a saját hazánkban kedvesnek számítunk, de ez teljesen más világ. Vegyük például a bemutatkozást. Magyarországon kezet fogunk egymással, és le is van tudva. Itt viszont két mondat után kapják el a vállam a spanyolok, húznak magukhoz, és már puszilnak is! Ráadásul rossz oldalon kezdik! Az első alkalommal azt gondoltam, biztosan zavarban volt a lány, azért hajoltunk ugyanarra, amerre én. A második eset már kezdett gyanús lenni. Végül tapasztalati úton megtanultam, hogy ha közelít felém egy random idegen spanyol fej, akkor - csak hogy fokozzuk a dolog természetellenességét - először balra kell hajolnom. Azért ezt nehéz megszokni. Ezelőtt soha nem gondoltam bele, hogy melyik oldalról kezdjük a puszilkodást. Nem gondolkodsz rajta, csak csinálod - és csak a családoddal meg a legjobb barátaiddal. Most már mindig résen vagyok, mert a tizedik, utolsó másodpercben történő nyaktekergetés után kezdtem magam totál kínosan érezni. Néha azért még mindig sikerül elfelejtenem, főleg a teljesen váratlanul érkező pusziknál. Azt hiszem, a mai volt ezek közül a legsokkolóbb.
Jelentkeztem ugyanis a SMiLE programba, ahol középiskolásoknak fogok angolt tanítani. Jól ment az interjú, sikerült elintézni minden papírmunkát, ma reggel pedig találkozóm volt a tanár társaimmal, akik óráját segíteni fogom - remélhetőleg. Megérkeztem a középsuliba - természetesen túl korán -, majd elegáns késéssel megjött a tanárnő is. Minden szuper, sikerült megtalálnunk egymást, mehet a kicsit formálisabb bemutatkozás - gondoltam én. Nyújtom a kezem, de a tanárnő elkapja a vállam, magához húz és nyomja a puszit. Villámgyorsan feldolgozom, hogy a tanárnő puszit fog adni - valljuk be, őszintén erre azért egyáltalán nem számítottam. Semmi gond, délen vagyunk, kinek kell a távolságtartás, én is megpuszilom. Jaj ne. Rossz oldal. Semmi pánik, nyaktekerés, mehet a puszi. Egyből érkezik még két tanárnő, és még kétszer lemegy a műsor, de már ügyesebb vagyok. Azért teljesen le vagyok döbbenve ezen a nagy pusziosztáson. Bemutatnak az igazgató úrnak is. Nem tud angolul, meg próbálkozik. Először kezet fogunk, nem értem a nevét, de végül is mindegy. Mond valamit spanyolul, úgy teszek, mint aki érti, és tádám: érkezik az igazgatói puszi is. Már azt hittem, kihagyjuk, így megint váratlanul és a dolog, reflexből puszilok, és épp hogy sikerül elkerülni, hogy lesmárolja az igazgató urat. De sikerül, szóval.. Hát...
Az erasmusos városnéző túra alatt több barátot is szerzünk. Egy nagyon beszédes srác kap el minket, Brazíliából jött, és valahogy mindenki a barátja. Ő is osztja a puszikat. Maja is ugyanúgy húzódozik ettől, Lengyelországban sem szokás ez. Hűvös, északi nemzet. Megismerkedem egy olasz lánnyal is, aki kicsit tud angolul, de legtöbbször spanyolul beszél hozzám, megszokásból. Megkérdezi, hogy honnan jöttem, és amikor kimondom, hogy Magyarországról, ő ezt válaszolja: "Egy kicsit tudok magyar". Három hete vagyok itt, és ez az első magyar nyelvű személyes társalgásom, így teljesen lesokkolok. Hirtelen azt sem tudom, milyen nyelven szólaljak meg, azt hiszem, hogy csak kimerült vagyok, és gyorsan lefordítottam magamban az angolt magyarra, de nem. A lány tényleg magyarul beszél hozzám, igaz eléggé töri a nyelvet, és nagyon fura a kiejtése, de imádom! Az anyukája romániai magyar, a nagyszülei is magyarok. Nos, sosem gondoltam volna, hogy valaha ezt fogom érezni, de furcsa és kicsit nehéz vele magyarul beszélni. Nagyon szokatlan és furcsa végre személyesen is magyarul beszélgetni egy picit.
Szerzünk továbbá egy lengyel barátot is, aki már három éve lakik itt, és teljesen átvette a spanyol szokásokat - a bal oldalas váratlan puszival együtt. Végül odasétál hozzám egy jordán fickó, és megkérdezi, hogy honnan jöttem. A választ hallva rögtön megkérdezi, hogy igaz, én vagyok Noémi? Mert beszéltünk ám Messengeren, ő is próbált segíteni szobát találni, valamint ő vett be az erasmusos csoportba is. Én viszont inkább óvatos voltam, és látva hogy a Facebook profilján arab hieroglifák szerepelnek betűk helyett, elég rövidre zártam a beszélgetést. Hát, itt nem úszom meg ennyivel, jön a puszi, a váratlan érintések a karomon, meg a fél órán át tartó társalgás. Az akcentusa az első két percben érthetetlen, de fél óra alatt akkor is megszokod, ha nem akarod. Egyébként rendben van a srác, nincs benne semmi fura, csak ne jönne ilyen közel hozzám. A csapattal az "erődben" túrázunk, ami itt bambusz szerű nádból van, és annyira szeretne jó közel sétálni hozzám, hogy a sás már vágja az arcom, de inkább lesodródok, mint hogy össze-össze érjünk. Hahó, magyar vagyok, nekem kell a távolság! Lehet, hogy paranoiás vagyok, de néha azért egy kicsit félek.
A parton egyébként pár hete találkoztam egy marokkói fickóval teljesen véletlenül. Beszálltam az üvegliftbe, amiből ő akkor szállt ki, majd hátrafordult, rám nézett, és elkezdett hablatyolni. Na én aztán meg nem nyomtam az ajtónyitó gombot! Nem volt akadály, mire leértem a lifttel, ő lefutott a sétányon. Egy szót nem beszélt angolul. Gondolom spanyolul próbálkozott, annyira jutottunk, hogy ki honnan jött. Persze ez is Google fordítóval került megvitatásra. Hát, elkerekedett a pici szemem, amikor megláttam Magyarország arab hieroglifás fordítását a srác telefonján. Túl kedves volt, túl nehéz volt lerázni, és mivel távozás előtt "fotó" kiáltással az arcomba nyomta a telefonját, és is előkaptam az enyémet - gondolván ha véletlenül nyomtalanul eltűnök, még most hazaküldök egy képet a lehetséges gyanúsítottról, hátha segíti majd a megmentőimet. Viccet félre téve tényleg para volt. Azért az a legviccesebb a helyzetben, hogy amikor ezt elmeséltem Majának, az ő szeme is teljesen elkerekedett, mert ő is pontosan ugyanígy járt egy marokkói fickóval a parton...