Az egyedül élés első órájában rájöttem, hogy igazából nincsenek szabályok. Nincs, aki korlátozzon. Nem szól rám anyukám, ha nem veszem le a cipőm a lakásba belépve, de ha este zokniban flangálok - figyelembe véve a háziasszonyi skilljeimet - valószínűleg dobhatom is a kukába a cuki rózsaszín nyuszis zoknit. Senki nem figyelmeztet, hogy vigyem le a szemetet - természetesen kuka sincs az albérletben, minek is az -, reggel viszont a fél konyhát elárasztják a mini spanyol hangyák, akik még csípnek is. A szemétlevitel egyébként kicsit zavarba ejtő téma számomra, mert itt mindenki szelektíven gyűjti a szemetet, én viszont jó magyarosan egy zsákba dobáltam mindent, így egyelőre úgy őrzöm az anti-környezetbarát szemetemet az erkélyen, mint egy hullát, amit majd az éj leple alatt fogok lecsempészni a tárolóhoz.
Lassan egy hete vagyok itt, egyelőre teljesen egyedül a lakásban. A kezdeti kis káosz után kezd kialakulni az életvitelem. Kezdtem megszokni, hogy az esti vacsi és sorozatnézés után nem eshetek be az ágyba, mert még el kell mosogatnom és le kell törölnöm a pultot. A vacsora sem magától értetődő dolog, ha nem veszek alapanyagokat, és nem főzök, akkor bizony nincs mit kivenni a hűtőből.
A meleg víz egyébként spanyolos késéssel megérkezett - istenem, de jó volt végre forró vízzel lezuhanyozni öt nap jéggé fagyás után! Mert egyébként nincs itt olyan nagy meleg, mint vártam.
Internet továbbra sincs a lakásban, így ha akarok valamit, akkor az egyetemen kell csöveznem. Hál' istennek konkrétan egy percre lakom a campustól, ahol egyébként nincsenek felkészülve az eduroam-on élő diákokra, konkrétan még padok sincsenek, nemhogy konnektor és asztal. A mobil netem vészesen fogy, jogosan kezdek félni, hogy egyszer csak ott ragadok majd valahol a városban Google Maps és Translator nélkül. Sokat nehezít a dolgon, hogy reflexszerűen folyamatosan csekkolgatnám a Messengert, hogy nem írt-e valaki otthonról. És persze bármi történik, egyből szeretnék beszámolni róla. Csodálom, hogy a szüleim még bírják a "Szia Anya, megint akkora szél fúj, hogy majd leviszi a fejem" típusú üzeneteimet... Mentségemre szóljon, hogy egyelőre nem igazán ismerek senkit. Konkrétan senkit. Ma például szociális sikerként éltem meg, hogy - miközben internet-hajléktalankodtam - útbaigazításért leszólított egy lány az egyetemen. Természetesen nem tudtam segíteni, de azt hatalmas mosollyal és boldogsággal tettem.
A napirendem tehát kezd kialakulni. Az egyik kedvenc pontom az úszás, ugyanis van úszómedencénk! Egészen szuper kis lakótömbben lakom, olyannyira, hogy a blokk közepén van egy hatalmas parkunk, játszótérrel, pingpong asztallal, padokkal és egy nagy medencével. A víz vesébe markolóan hideg, de még jól is jött eddig, mert úszás után így egészen melegnek éreztem az otthoni zuhanyt. Szinte minden nap lemegyek úszni, még akkor is, ha nincs olyan jó idő - elvére basszus, saját medencénk van! A délutánokba mindig becsempészek egy kis városnézést. Érdekes érzés itt lenni, de nem teljesen érzékelni a környezetem. Ismerek már pár utcát és két tengerpartot, de vajon mi van ezeken túl? Minden nap tíz-tizenöt kilométert sétálok, ami a folyamatos emelkedők és lejtők váltakozásában nem is olyan kevés. Az alföldi élet után, az úszással együtt kezd mindenhol izomlázam lenni csupán attól, hogy itt élek.
