Bedobom a táskámba a pénztárcám, a telefonom és még három vászontáskát. Bevásárolni indulok, ugyanis rájöttem, hogy bár nagyon sok élelmiszert vettem tegnap, nem igazán tudok velük mit kezdeni, mert minden receptemhez hiányzik a hozzávalók fele. Már az ajtóban állok, fordítom el a kulcsot, amikor eszembe jut, hogy gyakorlatilag fogalmam sincs, hogy hová indulok. Jelenleg az egyetemtől két percre, a külvárosban - vagy valami olyasmiben lakom. Felcsapom a telefonom, és beütöm a forrásaim szerint leggazdaságosabb bolt nevét. Másfél kilométerre van tőlem. Nagyjából felismerem az utcákat, így megpróbálok Google Maps nélkül odatalálni. Természetesen nem sikerül - vagy útközben eltűnik a bolt a térképről, mert végül már azt sem találom, hogy hová indultam. Megtettem egy kilométert, a bolt valahogy mégis további ezerkétszáz méterre van tőlem, teljesen más irányban.
Az utcanevek egyelőre teljesen megjegyezhetetlenek számomra. A saját utcám nevét sem tudom észben tartani. Carrer de Ramon Comas i Maduell. Az Avinguda dels Paisos Catalans-ról kell befordulni, vagy a Carrer Pi i Margall-ról, ami az Av. de Josep M. Casas de Muller folytatása. Határozottan nem a Carrer Joan Molas i Sabaté-n lakom - oda próbáltam meg már kétszer is betörn. Ha pedig a Carer de Marcel-lí Domingon vagyok, túlmentem. Egyelőre annyit tudok, hogy a "Kómás" utcán lakom, de valahogy mégsem sikerül eltalálnom sosem.
A Mercadona egyébként olyan, mint egy labirintus. Bent van az ember, vásárolgat jobbra-balra, megy sorról sorra, aztán jön egy elágazás, ami még el is van falazva. Amikor azt hiszed, hogy sejted, hogy hol vagy, az újabb fal mögött teljesen máshol lyukadsz ki, mint vártad. Két vagy három helyen is van pénztár, egyelőre csak egyet mertem kipróbálni. Az a biztos, ahol bementem. Oda némi bolyongás után egészen könnyű visszatalálni, csak szagolgatni kell, ugyanis közel van hozzá a halas pult.
A halas pultot mindig úgy bámulom, mint valami kisgyerek. Van ott minden: kagyló, tintahal, rák, polip, egyéb felismerhetetlen tengeri állatok és mindenféle hal. Az emberek pedig teljesen természetesen válogatnak belőle, holott én elképzelni sem tudom, mit lehet kezdeni fél kiló polipcsáppal.
A vásárlás nagyon lassan megy egyelőre. Ösztöndíj még sehol, így kicsit csórónak érzem magam, és mindent nagyon gondosan megnézek, hogy mennyibe kerül. Sőt, nyilvántartást is vezetek, hogy mire mennyit költök, hány euróra jön ki egy-egy főzés-próbálkozás. A kiadásokat az első hónapban biztosan vezetni fogom, szeretném látni, hogy mennyibe kerül itt az élet. Aztán később meglátjuk, hogy le kell-e mondanom az esti kis borozgatásokról, vagy vehetek mellé Pringlest is.
Végül megint úgy megyek haza majd két kilométeren át, mint egy tergenyés szamár. Ilyenkor érzi az ember, hogy mekkora kényelmet az egy autó. Otthon csak simán megpakolom a bevásároló kocsit, majd bedobálom a csomagtartóba a dolgokat, otthon pedig kipakolok. Nos, most körbeaggatom magam négy-öt táskával és úgy túrázok haza fél órán át. Néhol olyan meredek kaptatók vannak, hogy a padokon - ahol már menetrend szerint állok meg kifújni magam és megmasszírozni a vállam - lecsúsznak a táskáim.
Másfél órás procedúra után sikerül megfőznöm az első igazi vacsorámat. Reggel óta nem ettem semmit, de végre, az érkezésem óta először igazán jól lakom. A vacsora tényleg finom lett. Még a végén kiderül, hogy szeretek főzni! Kiveszem a bort is a hűtőből, majd már gyakorlott mozdulattal belenyomom a dugót az üvegbe - egyszerűen sehol nem találok dugóhúzót. Egy gyors hideg zuhany után bebújok a takaróhuzatom alá és már alszom is.
