Tegnap megvolt az első órám. Vagyis meg lett volna. Nyilván ez sem úgy sikerült, mint elterveztem, de már azon lepődnék meg, ha valami az elképzeléseim szerint alakulna.
Tehát ott álltam az előadói előtt nagy büszkén, hogy egyből megtaláltam a termet. És csak álltam ott. Egyedül. Még tíz perc négyig. Oké, semmi pánik, a spanyolok nem az aggodalmasságukról híresek, belefér, hogy majd csak négy után két perccel jelenjen meg az első hallgató. Azért kezdek pánikolni, így megkérdezek két lányt, hogy biztosan jó helyen járok-e. Ez az a terem. Megnézem az órám háromszor is. Már azon is gondolkodom, hogy biztosan jó időzónában nézem-e az időt, de minden stimmel. Megint csekkolom az órarendet. Száz százalék, hogy ezt a termet írta a papírra a koordinátor, aki egyben a tanárnő is. Csak tudja, hogy hol tart órát... Néhány kurzus csak a jövő héten kezdődik, de biztos vagyok benne, hogy amikor elváltunk, azt mondta, "kedden találkozunk". Tizedjére is megnézem, biztos, hogy kedd van, négy óra és biztos hogy ez a terem. Talán elmarad az első óra, csak nekem elfelejtett írni. Annyira nem aggódom, végül is programozásról szól a tárgy, a jelek szerint én vagyok az egyetlen hallgató és egyben a tanár is, de ez sem gáz, nem vagyok olyan rossz Javaból. A tanításban is van tapasztalatom, szóval no para. Persze utólag kiderül, hogy az óra máshol volt megtartva, csak a tanárnő rossz termet írt a papíromra... Ő reggel tartott abban a teremben, ahol én vártam, nem tudom milyen órát. Hát jó. Ebben az esetben majd lesz kedves elmondani nekem egy szabad órájában az irodájában, hogy mit hagytam ki. Jól indul a félév!
Reggel egyébként interjún voltam a másik campuson, ugyanis jelentkeztem a SMiLE programba, mely keretében középiskolásokat taníthatok angolul. Szerintem ez szuper dolog, én mindig szerettem, amikor kis tanárok színesítették az órákat. Tanítani nagyon szeretek, hiányzik is. Bár ez most közel sem matek lesz, sőt mivel nem vagyok perfekt angolból, újabb kilépést jelent a komfortzónámból, de biztosan hasznomra válik majd, és a talán a diákok is nagyobb kedvvel jönnek órára. Néha még otthon is lámpalázzal állok ki a diákjaim elé, pedig az anyanyelvemen kell órát tartanom a szívemnek legkedvesebb tárgyból, a tudásomban pedig száz százalékig biztos vagyok. Itt teljesen más lesz a helyzet, de úgy döntöttem, bedobom magam a mély vízbe. Hogy miért? Talán egyszer szükségem lesz a munkám során arra, hogy az eredményeim angolul prezentáljam, és ehhez bizony gyakorlásra van szükségem. Mi sem lehetne ennél jobb lehetőség számomra!
Ma reggel kicsit gyanakodva érkeztem meg az egyetemre. Számítok én már mindenre... Téves tanterem, rossz időpont, spanyol nyelvű kurzus, unikornis tanár... Bármi lehetséges. Ismét én vagyok az első a terem előtt, de hamarosan megérkeznek a többiek is. Végül a tanár úr is, akit volt szerencsém megismerni Salinán a nyári egyetemen. Így szereztem tudomást a kurzusról, ami történetesen pontosan arról szól, amivel a jövőben dolgozni szeretnék. Otthon semmi hasonló kurzusunk sincs. Konkrétan ez az a tárgy, amiért szakmailag megéri itt lennem. Nehéz lesz, ebben már most biztos vagyok, de nem fogom feladni, mert nagyon hasznosnak találom. A három órás előadás minden percében minden idegszálammal koncentrálok. Mindent értek és jegyzetelek is - angolul. Többet között ez volt az egyik legnagyobb aggodalmam - rendben, hogy el tudok társalogni angolul - bár néha ilyen téren is adódnak nehézségeim -, de mi lesz, ha tudományról fogunk beszélni. A tanár úr egyébként szívét-lelkét beleadja az órába, élvezem minden percét! Nos, azt hiszem, pontosan ez az amiért itt vagyok! Szinte látom is magam előtt, ahogy a jövőben ezzel a tudással dolgozom. Most már biztos vagyok benne, hogy szakmailag jó úton járok!