2019. szeptember 10, reggel 6 óra.
Öt és fél óra alvás után már a fürdőszobában állok és villámgyorsan készülődök. Nagyon hosszú nap áll előttem: holnap hajnalban pontosan ilyenkor indul a repülőm egy új élet felé. Hogy készen állok-e? Egyáltalán nem. Egyelőre nincs ösztöndíj szerződésem, nincs laptopom, nem pakoltam be az égvilágon semmit, nincs odakint albérletem - a lelki felkészülést pedig teljesen el is felejthetjük. Hogy miért ez a zűrzavar? Hiszen volt egy egész nyaram felkészülni! Hadd meséljem el.
Az elmúlt tíz napot Szicíliában, Salina szigetén, Malfán töltöttem, ahol nyári egyetemen tanulhattam a hálózatkutatásról egy mesebeli helyen, csodás emberektől a világ minden tájáról. Varázslatosan hangzik, és az is volt. Csakhogy közben lassan elszabadult a pokol.
Kezdjük a laptop problémával. Mivel az előző laptopom billentyűzetébe munka közben sikeresen beleborítottam a reggeli kávém, és a billentyűzet csere gazdasági öngyilkosság lett volna, más megoldást kellett találnom. Egy barátom segítségével sikerült orvosolni a problémát és egyúttal fel is turbóztuk a gépem, viszont pár nap csúszás miatt a laptopomat a szicíliai utazás előtt két órával kaptam meg, teljesen üresen, operációs rendszer nélkül. Semmi gond, megoldom a nyári egyetemet laptop nélkül, és összedobom a rendszert, ha hazaértem, semmi perc alatt. A haditerv természetesen megbukott, ugyanis fél nap szerencsétlenkedés és szupergyors szervizlátogatás után kiderült, hogy a vadonat új memória hibás a gépemben. Semmi pánik, Budapesten kicserélik, csak vissza kell küldenem. Igen ám, csakhogy másfél nap múlva Spanyolországban kell lennem laptoppal együtt. Mit jelent ez? Csupán egy félnapos utat Debrecenből Budapestre és haza. Semmi gond, végül is van három napom a nyári egyetem és a spanyol kiutazás között, simán belefér... Első számú krízis elhárítva.
Nézzük, mi a helyzet az albérlettel. Júniusban fölcsaptam a Facebookot, és elkezdtem böngészni a különböző albérlet hirdető csoportokat Tarragonában. Ennek is írtam, annak is írtam. Már-már kezdtem megszokni, hogy spanyolul kapok választ mindenre - vagy egyáltalán nem kapok választ -, sőt minden hirdetés is spanyolul vagy katalánul van, amikből egy kukkot sem értek. Júliusban találtam egy szobát, ami orvosolta a kezdődő aggodalmaimat. Két hét várakozás után megkaptam a szerződést - természetesen spanyolul -, ami gyakorlatilag olyan kikötéseket tartalmazott, mintha egy fegyházba készülnék önként bevonulni, és még fizetek is érte, nem is keveset. Megköszöntem az ajánlatot, és úgy döntöttem, tovább keresek. Pár napon belül rátaláltam a tökéletes lakásra, nagyon kedves főbérlővel, minden sínen van, várom a szerződést. És várom. És továbbra is csak várom. Majd augusztus utolsó hetében jön egy üzenet, miszerint a főbérlő barátja bajban van, és szüksége van a szobámra, így sorry, de vissza az egész. Ekkor már minden spanyol albérlet hirdető oldalt ismerek, félig már megtanultam spanyolul, tolom mindenhová a hirdetéseket, miszerint két hét múlva érkezem és nagyon kell egy szoba. Eközben itt állok a nyári egyetem kapujában, ahol nem lesz wifi sem. Semmi pánik, a repülőtér felé autózva újra rátaláltam a tökéletes albérletre. Rögtön le is fixáltunk mindent, a szerződést pár nap múlva megkapom, addig is fenntartják nekem a szobát. Kétkedve ugyan, de kicsit megnyugodtam. Minden napos kapcsolattartás után még mindig enyém a szoba, egészen szeptember 6-ig, mikor is kiderül, hogy nem bérelhetem ki a szobát fél évre, csak egy teljes évre. Oké, jöhet a pánik. Öt napom maradt az utazásig, és nincs hol laknom. Két és fél hónapja minden létező módon keresem az albérletet, de öt nap alatt még találhatok valamit. Az utolsó lakás főbérlője nagyon segítőkész, és igyekszik minél hamarabb találni nekem valami menedéket. Sikerül is egyből egy ismerősénél, le is foglalnám a szobát, mire a nap végére kiderül, hogy van előttem egy korábbi jelentkező. Ezen a ponton eljutok oda, hogy feladom, és nem költözök kis Spanyolországba. Végül az utazás előtti napon találok egy szobát, amit meg is nézhetek, amint megérkezem Tarragonába. Az előző helyen pedig megengedik, hogy maradjak októberig, mert az új hely sajnos október 7-ig ki van adva. Kettes számú krízis kipipálva.
A szerződésem aláírása is kalandos úton történik. Megvan a tervem: kedd reggel autóval beugrunk Hajdúböszörményből Debrecenbe, elintézünk egy gyors fuvart, majd indulás Pestre a laptop szalonba. Gyorsan megoldják a memóriacserét, meglátogatom a lovam Üllőn a klinikán - erről is beszámolok hamarosan -, és délután kettőre vissza is érek Debrecenbe, ahol aláírom az Erasmus szerződésem, aztán irány haza kényelmesen bepakolni. Természetesen már reggel a csúcsforgalomban ülve látom, hogy ismételten nem fog működni a haditerv, nem fogok visszaérni Debrecenbe zárásig. Megpróbálom felhívni a Nemzetközi Irodát, de nem veszik föl. Utolsó gondolatként arra fordulunk autóval, és bekopogtatok az iroda ajtaján. A hölgy nagyon kedvesen és segítőkészen fogad, kis fennakadás után sikerül aláírnom a szerződést - még egy másik szerződésre is szükségem lesz, de azt már online intézhetem. Irány Budapest.
Van egy lovam. Tulajdonjogilag ugyan nem az enyém, de gyakorlatilag hat éve olyan, mintha az lenne. Ő a világom közepe, az egyik legbiztosabb pont az életemben. A legnagyobb boldogságom forrása és a legfőbb vigasztalóm, ha bajban vagyok. Ő az igazi lelki társam, a legjobb barátom, és én az övé. Május óta sajnos komoly lábproblémával küzdünk. Eleinte úgy tűnt, hogy bár nagyon komoly a gond, van remény olyan végkimenetelre is, ami később akár lehetővé teszi, hogy újra együtt vágassunk a mezőkön. Első körben le kellett mondanunk a versenyzésről - oda se neki, kizárólag hobbi szinten érdekelt, szórakozásként. Mondjuk úgy, hogy igényes hobbilovas vagyok. A műtét után valószínűvé vált, hogy nem lovagolhatom többet. Hatalmas törés ez a számomra, hiszen hat év kemény munka áll a hátunk mögött, de leginkább a csupán élvezetből lovaglástól nehéz lemondani a kint a mezőn. Túlteszem rajta magam, hiszen az egyetlen fontos dolog, hogy Mona jól legyen és ne legyenek fájdalmai. Pár nappal a szicíliai utazásom előtt viszont megindul a lavina. Egy ártatlannak tűnő vénagyulladás után eljutunk odáig, hogy némi túlzással majdnem elvérzik a kezeim között a lovam. Három napon át kétóránkénti felügyelet után úgy tűnik, jobb fordulatot vesz a sorsunk és visszatérhet a többi lópajtásához. Este fekve találom, és a sántasága két napon át nagyon eldurvul, majd javulni kezd. Elrepülök Szicíliába, és pár nap múlva kapom a hírt, miszerint nem tudják lábra állítani. Szerencsére csupán elfáradt, és hamarosan még könnyedebben bandulok fel-alá, mint azelőtt. De a hullámvasútból nincs kiszállás. A hazautazásom napján sírva kapom a telefont, miszerint elzáródtak a vénái, és ha nem szállítjuk azonnal Üllőre, nem lehet segíteni rajta. Egy végigsírt hajóút, buszút, kilenc órás várakozás plusz két óra késés után végre repülőn ülök hazafelé. A lóklinika portása nagyon segítőkész és megengedi, hogy hajnal kettőkor meglátogassam Monát. Nincs jól, látom a szemében. De menthető, van remény! Kedden újra meglátogatom. Nincs jól, nem áll rá a lábára. A véreredménye biztató, bár határozottan rossz a helyzet, de még mindig van remény. Ugyanakkor nagyon félek. A szívem szakad meg, hogy ott kell hagynom. És nem szabadulok a gondolattól, hogy talán utoljára látom. Vagy tízszer visszafutok, mire nagy nehezen el tudok indulni az autó felé. Kisírt szemmel, remegve ülök be az autóba. Nem tudom, mi következik, és minden erőmmel igyekszem hinni az apró reményben is. De nagyon nehéz.
Este hatkor érek haza, igyekszem a helyzethez mért legnagyobb lelki békében bepakolni a cuccaimat a másnap hajnali utazásra. Eredetileg úgy terveztem, hogy két napot hagyok magamnak erre a műveletre, hiszen mégiscsak fél évre kell besuvasztanom a cuccaimat egy bőröndbe és egy kis táskába, de ember tervez... A szokásos lányos problémákkal küzdök, nem megy össze a cipzár, nem férek bele a bőröndbe és még a cuccom fele az ágyamon van - amikor újabb infót kapok. Holnap reggel nyolc és tíz között derül ki, hogy el kell-e altatni Monát. Ekkor össze szakad a világ.
Egész éjszakás tépelődés után hajnal kettőkor mégis elindulok Budapestre a repülőtérre. Úgy érzem, cserben hagyom Monát. Úgy érzem, mellette lenne a helyem. De ha úgy alakul, egyszerűen nem tudnám végignézni, ahogy elmegy. Ehhez már nincs erőm. Nyugodt voltam, amikor láttam a műtőasztalon fekve. Higgadt voltam, amikor a vére a lábamon, karomon, arcomon folyt. Minden nap kezeltem nyolcféle gyógyszerrel reggel és este. Mellette voltam éjszakákon át. De itt az én segítségem már nem ér semmit. Tehetetlen vagyok. Egyedül csak reménykedni tudok és várni, semmi mást nem tehetek.
Amikor belevágtam ebbe a projektbe, attól a perctől féltem a legjobban, amikor a repülőtéren el kell majd válnom a családomtól. Nehéz volt elköszönni a barátaimtól. Még sokkal-sokkal nehezebb a családomtól. Félek, hogy a keresztfiam nem ismer meg majd, ha legközelebb találkozunk. Félek, hogy a kutyáimnak nem fogok hiányozni. Félek, hogy milyen lesz fél éven át távol lenni otthonról, a szüleimtől és a családomtól. Félek, hogy mi mindenből fogok kimaradni. Nagyon nehéz volt elengedni a szüleim és a nővérem kezét a repülőtéren. Mindenki sírt. A biztonsági átvilágításhoz kígyózva minden kanyarban integettünk egymásnak, lábujjhegyen nyújtózkodva, hogy még dobhassunk egy utolsó puszit egymásnak. Aztán felszálltam a repülőre és minden nehézség ellenére mégis belevágtam a kalandba.